Kamaszkorom óta szenvedélyem a zene. Az, amit a magyar nyelvben "könnyű" zeneként emlegetnek, bár szerintem egy cseppet sem könnyű ebben a művészeti ágban igényes alkotásokat létrehozni.
Számtalan helyen olvastam azt, hogy az egész a Beatles-szel kezdődött. Biztosan igaz, hiszen az általam kiválasztott művész munkásságára is nagy hatással voltak (vannak...) a "Gombafejűek".
A pop- és rockzene világába jómagam nem a Beatles, hanem későbbi zenekarok és szólisták felfedezése útján léptem be. Emlékszem, hogy minden délután leckeírás közben szólt a rádió, felvételre volt állítva a magnó és jegyzeteltem azokat a dalokat, amik megtetszettek, próbáltam kinyomozni, hogy a felvett számot vajon ki énekli. Történt ez akkor, amikor még nem volt internet...
Ha innen nézzük, nem vagyok olyan fiatal. Azokhoz a zenékhez viszont, amelyekért zenerajongó "pályafutásom" során lelkesedtem, talán túl fiatal volnék, hiszen mindig is a szüleim generációjának előadóit kedveltem.
Az egyik ilyen volt a sok közül a Supertramp együttes, amelynek legelőször a Dreamer c. számát ismertem meg. Amikor azt a dalt a rádióban először meghallottam (szerencsére bemondták, hogy kitől mit játszanak éppen), különös érzés kerített hatalmába. Ez a könnyed, vidám, gyors tempójú, fülbemászó melódia valahogy más volt, mint a többi. Más, mint azok a dalok, amelyeket addig, és más, mint azok a dalok, amelyeket azóta hallottam...
Hangzásra azt mondtam volna: rockzene, de nem szól benne elektromos gitár. Akkor mégsem rock? Jellegzetes 1970-es évekbeli nóta, de valahogy mégsem illik bele egyik korabeli stílusirányzatba sem. Akkor azt gondoltam: egy ilyen az előadó zenekarnak véletlenül sikerült! Később persze megismertem a többi főbb slágert (Logical Song, Breakfast In America, Hide In Your Shell, Take The Long Way Home, stb.), majd az együttes lemezeit is végighallgattam, de valahogy olyan "felemásnak" tűnt a munkásságuk. Egy maréknyi ütős dal, amelyek semmilyen stílus-kategóriába nem sorolhatók be, semmilyen más kortárs zenekar számaihoz nem hasonlíthatók, annyira egyedi a hangzásviláguk, de aztán mintha elvágták volna...
Így sok-sok éven át váltakoztak a kedvenceim, a Supertramp-dalok pedig ott figyeltek a margón, néha elővettem őket, párszor meghallgattam, tetszettek és ennyi. Valamiért annyira számomra nem voltak "érdekesek", hogy a tagok nevén (+ hogy ki, milyen hangszeren játszott) kívül mást is megtudjak róluk. (Úgy tudtam, 1982-ben adták ki az utolsó lemezüket, aztán feloszlott a csapat.)
A YouTube videók közti barangolás vezetett vissza teljesen véletlenül ehhez a zenéhez. Most már akartam tudni, hogy ki melyik dalt írta és mi történt a zenészekkel az utolsó lemez kiadása óta. Ekkor derült ki, hogy a legtöbb slágert Roger Hodgson írta, ő egy személyben felelős az egyedi hangzásvilágért! Bár az együttes minden dalt úgy publikált, hogy azok szerzői közösen Rick Davies (a másik énekes és vokalista) és Roger Hodgson, ők ketten mindig is külön alkottak, a saját dalaikat dobálták be a közös kalapba. A többi zenész meg segített eljátszani őket, virtuozitásukat minden egyes koncertjükön megcsillogtatták.
A Supertramp együttes továbbra is létezik, csak éppen a legfontosabb tag lépett ki belőle 1983-ban, ő volt Roger Hodgson. Senki sem értette a döntését, hogy miért tett ilyet a sikerek csúcsán. Ő ezt a lépést azzal magyarázta, hogy kiábrándult a "sóbizniszből", belefáradt a feszített tempójú turnézásba és nem akarta, hogy a zenészélet a családja rovására menjen. Nem tagadta, hogy kiéleződtek a szakmai és a személyes ellentétek közte és Rick Davies között, továbbá a zenekar körüli stáb (menedzserek, hangmérnökök, stb.) is olyan emberekre cserélődött le, akikkel ő már nem tudott volna együtt dolgozni.
1984-ben kiadta az In The Eye Of The Storm című szólóalbumát, nagyszerű dalokkal, azonban nem indult lemezbemutató körútra. Főállású apa lett és a zenéléstől független kedvteléseinek hódolt. Kiadója sürgetésére elkészítette a Hai, Hai című lemezt 1987-ben, amely abszolút fiaskónak bizonyult, mert hiányzott belőle az a bizonyos egyedi hangzásvilág...
Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy ennek a művésznek Sting, Phil Collins, Bruce Springsteen, Mark Knopfler, Billy Joel és Chris Rea nevével egy dobogón lenne a helye!
Egyszerűen nem találok rá magyarázatot, hogy miért nincs ott. A Supertramp nélküle szintén nem tudott eget rengető slágereket megjelentetni a kiválása után, tehát nem lehet azt mondani, hogy ő csak a zenekarral volt "valaki".
Pályafutását, pontosabban a zenei életbe való visszatérését hátráltatta a balesete is (nem sokkal a Hai Hai megjelenése után), melynek következtében eltört mindkét csuklója és az orvosok azt mondták neki, hogy soha többet nem lesz képes hangszeren (zongora, orgona, gitár) játszani.
Ekkor "összekapta magát" és csak azért is rendbe jött, 1997-ben újra koncertezni kezdett (régi és új - útkereső - dalokkal), ezt örökítette meg a Rites Of Passage című koncertalbum. Ennek érdekessége, hogy a Melancholic című számot a fia, Andrew szerezte és adta elő (a fiú eredetileg dobos, de itt zongorázott és énekelt).
2000-ben jelent meg a modern és klasszikus (Beatles-ihletésű) dalokat egyaránt tartalmazó Open The Door című lemeze, amely - szerintem - csak azért nem lett túl népszerű (Magyarországon meg aztán pláne!), mert az 1990-es évek zenei nihilizmusa megtette hatását, azóta nem divat dallamos, érzelmes, de komoly mondanivalót is hordozó popdalokat írni. :P
Ennél a "komoly mondanivalónál" megállnék. Hobbiból már eddig is fordítottam dalszövegeket angolról magyarra, csak a magam szórakoztatására. Korábbi nagy kedvenceimnek is lefordítottam már néhány dalát, de még félútnál is hamarabb feladtam azt a vállalkozást, hogy bármelyiknek is a teljes életművét magyarosítsam. Egyszerűen nem jött az "ihlet", valamiért nem kerültem arra a hullámhosszra. Olyan ez, mint a mesében! Mint amikor rengeteg cipőt felpróbálsz, de csak egyetlen pár lehet a jó.
Roger Hogdson költeményei azért különlegesek számomra, mert a zenei aláfestéstől függetlenül megragadtak, magukkal ragadtak! Jobban, mint bárkié eddig. Végre valaki, aki nem szokványos témákról ír, nem közhelyekből építi fel a verseket! Akármennyire elfeledett művész is ő, úgy gondoltam, hogy megosztom mindenkivel, hogy (az én interpretációmban) miről szólnak a dalai.
